Lőrincz D. József

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: feltöltés alatt

A kultúrák rangsorolhatósága és a "rend".


Rangsorolhatóak-e a kultúrák„

A kultúrák rangsorolhatósága és a „rend”

1. Manapság a tudományos kutatás egyik erkölcsi, de szakmai alaptétele is, hogy minden kultúra önmagában vett abszolút érték, joga van a fennmaradáshoz, és semmilyen értékrangsorba nem helyezhető. Mindegyik egyformán értékes. Ez a nézet ma már a politikában, a nemzetközi jogban is alaptételnek számít. Az ENSZ, az UNESCO, az Európai Unió különböző dokumentumai rögzítik.[1] Tehát: mondjuk a magyar (vagy erdélyi magyar), a hutu, az argentin és a német kultúra ugyanannyira értékes, függetlenül intézményrendszerük komplexitásától, Nobel–díjasaik számától, nemzetközi ismertségüktől, stb.

Ezen alaptétel ellen több ellenvetés is felhozható, most csak hármat említenék meg (amellett, hogy a kultúra fogalma, úgy ahogy van, tisztázatlan[2]):

a) az első ellenérv közvetett. Tulajdonképen egyetért azzal, hogy a kultúrákat rangsorolni nem lehet. De nemcsak azért, mert egyenértékűek, hanem azért is, mert a különböző, jól meghatározott címkével ellátott kultúrák ("francia", "amerikai", "japán", "nigériai", "ukrán", stb.) mint olyan nem léteznek. Eredetét tekintve mindegyik keverék, egy értelmiségi elit kreációja, azaz nem autentikus, nem "tiszta" a szó hagyományos értelmében. A kultúra fogalma ebben az értelemben kimerevít, leegyszerűsít egy sokkal gazdagabb valóságot, történelmietlen, stb.

b) a másik támadás viszont a relativista diszkurzus (és gyakorlat!) közepébe talál. Ernest Gellner gondolatmenetéből[3] azt a következtetést lehet levonni, hogy aki a rangsorolást erkölcstelennek és lehetetlennek tartja, ő maga erkölcstelen és felelőtlen. Felelőtlen azokkal a kultúrákkal szemben, amelyeket úgy mondd óvni szeretne.

Gellner érvelése egy ma már közismert konzervatív–liberális elméleti keretben jelenik meg, melynek néhány (itt fontos) támpontját most csak felsoroljuk. A kapitalista gazdasági rendszer világuralma ma már kétségtelen. Győzelmét elsősorban egy bizonyos mentalitás biztosította: vagyis az, hogy egy olyan kultúra terméke, amely racionális, individualista, írástudó, meritokratikus. Cselekedeteiben a célokat és az eszközöket mérlegeli, és nem a hagyományt vagy valamilyen megkérdőjelezhetetlen értéket. Ez a kultúra olyan gazdasági erőt és olyan tudást halmozott fel, amely biztosítja számára a gazdasági és/vagy politikai uralmat minden, más kulturális alapokon nyugvó gazdasági, társadalmi, politikai rendszer felett. Az alávetettségből csak az tud megmenekülni, aki ennek a mentalitásnak, illetve gazdasági rendszernek legalább a lényeges elemeit átveszi.

Ez – mondhatnánk – tulajdonképpen nem is olyan nehéz feladat, mert a rendszer viszonylag nyitott. Példa erre "a japán csoda", vagy más távolkeleti országok sikeres gazdasága: a modern gazdaság elemeit sikeresen lehet ötvözni hagyományos eszmékkel, mentalitásokkal. Sőt: egyes esetekben ezek olyan lehetőségeket biztosítanak, amelyekre csak ők képesek.[4]

Aki ezt a nyilvánvaló szakadékot – folytatja Gellner – a nyugati (vagy nyugati modellt követő) világ és más világok kultúrái közt nem veszi észre, illetve elhallgatja, vagy ha az utóbbiakat arra buzdítja, hogy az európai, illetve amerikai kultúra ellenében konzerválják saját kultúrájukat, tulajdonképpen erkölcstelen és felelőtlen, mert ezeket az országokat, lakosságokat, kultúrákat eleve vesztes helyzetbe kényszeríti.[5] Továbbá, az a balos hagyomány amely a hatalmas, "elnyomó" Nyugat és a szegény, kizsákmányolt gyarmati rendszertől megszabadult Harmadik Világ közti feszültségben értelmezi a világot nem hajlandó észrevenni, hogy a "felszabadulás" után

a kegyetlenségek, amelyeknek az új hatalom korábbi és későbbi haszonélvezői alávetik egymást valahogy nagyobbak, elítélendőbbek mint azok, amelyekkel a hagyományos vagy modern társadalmakon belül találkozunk [...][6]

Így lett nem kevés (főként balos) nyugati szerző számára Mao, Nkumrah, Nasser, vagy akár Ceauşescu "jó fiú", "bajtárs" egy homályos eszmékért folytatott nemes harcban. A kolonializmusra vonatkozó (nyugati) irodalom nem hajlandó erre felfigyelni, és kritikátlanul elfogadja ezeknek a társadalmaknak a nyugatellenes eszméit. Ezzel egy olyan valóságot legitimál, amelyet máskülönben elutasítana. És ez az elnéző, leereszkedő magatartás – mondja Gellner – "sokkal valóságosabban és mélységesebben megalázó, mint más kultúrák szenvedélymentes elemzése."[7] A kultúrák egyenlősége, mondhatnánk, tulajdonképpen bizonyos nyugati értékek univerzális érvényességét volt hivatott igazolni. A hazai (morális) értékek, szellemi frontok kivetítése Afrikába az ottani helyzet értelmezésében nem segített semmit, és a helybelieknek a gyakorlati kérdések megoldásában sem használt.

c) a harmadik ellenvetés egy morálfilozófiai problémából fakad.

Lássunk először három példát. Néhány évvel ezelőtt Franciaországban nagy port kavart egy iskolaigazgatónak a az döntése, amely szerint a muzulmán lányok nem hordhattak kendőt az iskolában. A diákok és szüleik arra hivatkoztak, hogy vallásuk megszabja, hogy a nők mindig betakart fővel járjanak, és ebbe nem szólhat bele senki. Az iskolaigazgató szerint viszont Franciaországban az állam (ebben az esetben az iskola) és az egyház már a múlt században szétváltak. Az iskolai szabályzat (az iskolán belül) erősebb, mint az egyházi előírások. A relativista szempont szerint természetesen a diákoknak van igazuk. Az iskolaigazgatónak nincs joga ráerőszakolni a diákokra a maga eurocentrikus szempontját.

Elméletileg a második példa hasonló az elsőhöz. Egyes Szaharától délre eső muzulmán közösségekben kötelező a lányok gyerekkori megcsonkítása (szeméremajkak, csikló eltávolítása). Nem mondtak le erről a rítusról azok sem, akik Franciaországba emigráltak. Egy ügyésznő hatalmas kampányt indított azon szülők ellen, akik a gyerekeiket ennek az eljárásnak alávetik. Szerinte ebben az esetben súlyosan visszaélnek hatalmukkal, civilizált ember számára érthetetlen kegyetlenséggel bánnak gyerekeikkel, stb. A vádlottak viszont azt mondják, hogy ha a gyerekeket nem vetik alá a rituális megcsonkításnak, akkor azokat a közösség kizárja. Nem találnak maguknak férjet, marginalizálódnak, az egész életük tönkremegy.

A harmadik példa Angliába visz, ahol egyes bevándorlók – szintén híven hagyományaikhoz – elő áldozatot mutatnak be. A rítust betartva, ez köztéren történik. Ebben az esetben már nemcsak a rasszisták, idegengyűlölők felháborodását váltják ki, nemcsak a többé–kevésbé semleges közemberekét, akiket zavar az utcán csorgó vér látványa (ez az ők kulturális habitusukhoz tartozik). Hanem azokét is, akik általában védelmezik a bevándorlókat, akik szolidárisak velük: zöldek, állatvédők, stb.

Ezen példák alapján a morálfilozófiai probléma a következő: az egyik tétele szerint minden kultúra egyenlő jogokkal bír. Ugyanakkor viszont az egyenlő jogok kijelentése mögött valahol meg kellene húzódnia egy olyan univerzális, egységes emberképnek (amelyhez megfelelő értékek, normák, célok is tartoznak), amelyet a morálfilozófia képtelen kialakítani. Azért, mert egy harmonikus, toleráns világkép megfogalmazására törekszik. Lehet, hogy a konfliktusok elemzése, elfogadása, többet mondana erről a világról. De akkor azzal is szembe kellene néznie, hogy jobbító igyekezete, a próbálkozások, hogy az univerzálisnak hitt (bár mélységesen kulturális gyökerű) harmóniát meghonosítsák a világban sokszor (persze nem mindig) olyan eredményekhez vezettek, amelyek se nem erkölcsösek, se nem racionálisak. Akkor viszont lehet, hogy le kellene mondania számunkra is oly kedves fogalmakról, mint jogok, szabadság, egyenlőség, demokrácia, stb.

Kérdések

1. A 89 előtti évek hallgatása után manapság egyre többen foglalkoznak a cigányság kérdésével. Nemcsak a szakemberek, hanem a média, a politikusok, a kormány is. Kivétel nélkül mindenki aggódik: vagy azért, mert másképpen élnek mint a társadalom nagyrésze, vagy mert "piszkosak", "lusták", "lopnak", "nem dolgoznak", "feketéznek", vagy mert szaporulatuk megváltoztathatja a népességi arányokat, stb. Tulajdonképpen a cigány téma minden problematizálása oda lyukad ki, hogy nem integrálódtak a társadalomba. Vagy mert nem akarnak, vagy mert hátrányos helyzetük ezt nem teszi lehetővé, mert nem segíti őket senki, stb. Kérdés az, hogy ha a társadalmi integrációt javasoljuk a marginális csoportok számára, akkor ez jelent–e értékelést„ Hiszen ez azért egyértelműen azt jelenti, hogy mai életvitelüknek legalább egyes részei nem kompatibilisek a mi társadalmunk életvitelével, és le kell mondaniuk róluk, át kell alakulniuk. Egyrészt – mondják manapság – mert a szélesebb társadalmat zavarja, másrészt – mondhatná Gellner – mert ők látják kárát – később vagy már most. Van–e egy ún. magas kultúrával (és az annak megfelelő elittel, intézményekkel) nem rendelkező népcsoport esetében lehetőség arra, hogy úgy integrálódjanak, hogy közben ne veszítsék el identitásuk lényeges elemeit„

2. Max Weber fogalmi nyelvezete szerint társadalmi "kapcsolatról" akkor beszélünk,

ha többek magatartása értelmi tartalmának megfelelően kölcsönösen egymáshoz igazodik, és magatartásukat ez a kölcsönös igazodás irányítja.[8]

Egy társadalmi kapcsolat értelmi tartalmát pedig akkor nevezzük rendnek, "ha a cselekvés (nagy átlagban és megközelítőleg) megadható `maximákhoz´ igazodik".[9] Vagyis többé–kevésbé koherens elemekhez, amelyek különböző helyzetekben szerepelhetnek mint értelmezési keretek. Egy rend akkor lesz "érvényes",

ha a maximákhoz való tényleges igazodás azért következik be, - vagy legalábbis azért is (tehát gyakorlatilag ez a szempont is latba esik) -, mert ezeket a maximákat valamiképpen érvényesnek - kötelezőnek vagy követendő példának - tekintik a cselekvésre nézve.[10]

1989 előtt a mindennapi életben a társadalmi kapcsolatokban megvolt az életnek a "rendje". Mindenki tudta, hogy egy erősen hierarchikus hivatalos struktúrában hol a helye, és azt is, hogy a nem hivatalosban vagy félhivatalosban ez hogyan változik meg, változtatható meg az illető személy előnyére vagy kárára. Megvoltak azok a "maximák", gondolati sémák, amelyek révén a párttitkár, a munkás, a "fontos ember" (vagy "nagy ember"), a cigány, a román, az "értelmiségi", a szekus vagy a székely értelmezhette a maga helyzetét, tudta hogy bizonyos körülmények között hogyan kell viselkedni, hogyan kell viszonyulnia a másikhoz (pl. munkásként vagy cigányként), vagy az illető helyzethez, stb.

A kilencvenes években ez a rend megváltozott. Következésképpen átrajzolódtak a társadalmi határvonalak, megváltoztak a domináns pozíciók és kifejezési módjuk. Például úgy tűnik a Székelyföldön a magyarok visszanyerték domináns pozíciójukat. Ennek egy jele, hogy manapság gátlások nélkül használják az anyanyelvüket nyilvános helyeken. Vagy "elfelejtenek" románra váltani, ha egy román személy lép be a társalgó csoportba. Megjelentek olyan nyilvános helyek, ahová román ember gyakorlatilag nem léphet be, hiszen tudja, hogy nincs ott semmmi keresnivalója: iskolák, pártszékházak, alapítványok, sőt akár múzeumok vagy kocsmák is. Ez érthető módon román részről nem kevés frusztráció oka. Elsősorban azért, mert 1989 előtt ilyet el sem lehetett képzelni.

Másik példánk a cigányokhoz való viszonyra vonatkozik. Bizonyos helységekben anyagilag rendkívül sikeresek voltak az elmúlt években. Házaik (villáik), autóik, ruháik, utazásaik, új viselkedésmódjuk, magabiztosságuk, stb. sokszor sérti a románokat vagy magyarokat, hiszen ezek ahhoz szoktak, hogy őket mind anyagilag, mind kulturálisan alacsonyabb rendűnek kell tekinteni.

A kialakult helyzetet nemritkán úgy jellemzik, hogy "nincs rend". Azaz az emberek nem követik az élet, a dolgok megszokott rendjét, "illetlenül viselkednek", vagyis nem a társadalmi pozíciójuk, státuszuk viselkedési, erkölcsi normái szerint. Összeomlott a világ régi rendje. És mindenki meg van győződve, hogy ezt a hibát valahogy korrigálni kell. A "rend" felbomlása persze nem a társadalmi távolság megszűnését jelenti.[11] Csak most át kell értelmezni, más "maximák" szerint kell legitimmé tenni.

Egy gyakran idézett tanulmányában Ernest Gellner az oszmán birodalom példájából indult ki: a modernizáció kezdetéig, körülbelül 500 évig Konstantinápoly eleste után, a különböző etnikai csoportok békésen éltek egymás mellett, de szigorúan elkülönülve. Sem a görögök, sem a zsidók nem tudtak törökül. A modernizáció végett vetett az efajta etnikai "szakosodásnak", lebontotta az etnikai csoportok közti falakat, és ezzel aláásta a több száz éves etnikai békét.[12]

Hasonló, de radikálisabb konklúziók levonására használja ugyanazt a példát Szűcs Jenő: a konfliktusok oka egy újfajta politikai közösség (modern nemzet) megjelenése, amely olyan közügyek köré alakul ki, amelyek nem lehetnek egy etnikai csoport kizárólagos kérdései.[13]

Tehát egy rend felbomlása nem feltétlenül eredményez konfliktusokat. Ezek főként akkor jelennek meg, ha a különböző közösségek arra kényszerülnek, hogy kilépjenek elszigeteltségükből, és "közös" témákat tárgyaljanak, vitassanak  meg. Ha nincsenek olyan témák, kérdések, amelyek bevonják a különböző közösségeket (pl. új utcanevek, az iskolák elkülönítése, stb.), ha a status quo marad, akkor a konfliktusok elkerülhetőek, ellenőrzés alatt tarthatóak. Pillanatnyilag úgy tűnik – minden frusztráció ellenére –, hogy lassan kialakulóban van egy új "rend". Azonban ha ez a térség egy újabb modernizációs hullámba kerül, ez megint fel fog borulni, és a konfliktusok elkerülhetetlenek (és valószínűleg sokkal élesebbek, hevesebbek) lesznek. Az is valószínű, hogy a felülről kidolgozott jogi megoldások a feszültségeket nem csökkenteni, hanem növelni fogják. A tulajdonképpeni megoldást valószínűleg a mindennapi életben, "alulról" lassan kialakuló konfliktusmegoldó mechanizmusok fogják jelenteni. Hiszen a közelmúlt nemcsak konfliktusokra ad bőven példát, hanem az önmérsékletre is.

Úgy tűnik, nálunk egy furcsa folyamat játszódik le. Máshol a modernizáció, és az úgynevezett demokratikus játékszabályok  bevezetése odavezetett, hogy az azelőtt békességben egymás mellett élő kultúrák, miután politikai jogokat kaptak és kialakult a nemzeti politikai versengés és ennek az össznépi fórumai, a korábban egymással nem törődő kultúrák közti válaszfalakat lerombolták, és lehetővé tették a konfliktusokat. A régi rend megszűnése, egy új, általános egyenlőség eszméje, a társadalmi távolságok megszűnése lett volna eszerint a konfliktusok forrása. A mi régiónkban viszont nem egy egyetemes érvényességre törekvő, hanem egy relatív, azaz viszonyrendszerekben gondolkodó egyenlőségelképzelés következtében borult fel a rend. Persze mindenki hivatkozik időnként általánosabb egyenlőségeszmékre, de ezek mindig parciálisak, és konfliktusban állnak egymással: a román, a magyar és a cigány más és más dolgot ért egyenlőség alatt.

A kérdés az, hogy mi a gyakorlatilag jobb megoldás: a. ha dominánssá válik egy absztrakt, egyetemes egyenlőségeszmény, amely mindenki által elfogadható, és (látszólag) csökkenti a konfliktusok lehetőségét„ Ez viszont azzal jár, hogy mindenkinek le kell mondania olyan partikuláris igazságokról, amelyek eddig úgy jelentek meg mint identitása kulcselemei„ Ebben az esetben a tapasztalat arra tanít, hogy az egyetemes egyenlőség nem teljesen új és semleges, hanem valamelyik domináns csoportnak az igazsága. Vagy: b. megmaradnak a partikuláris igazságok, de akkor a modern társadalomban kialakuló új közéleti formákban a konfliktusok sokkal nehezebben kezelhetőek.

BIBLIOGRÁFIA

Gagyi József (szerk.)(1996): Egy más mellett élés. A magyar–román, magyar–cigány kapcsolatokról, Csíkszereda: KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja és Pro–Print Könyvkiadó

Gellner, Ernest (1987): Nationalism and the two forms of cohesion in complex societies, in Culture, Identity and Politics, Cambridge, London, New York, New Rochelle, Melbourne, Sydney: Cambridge University Press [magyarul: A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája, in Bretter Zoltán és Deák Ágnes (szerk.)(1995): Eszmék a politikában: a nacionalizmus, Pécs: Tanulmány Kiadó]

Gellner, Ernest (1991): "Civil society in historical context", in International Social Science Journal, No. 129, pp. 495–510.

Gellner, Ernest (1993): "The mightier pen„ Edward Said and the double standards of inside-out colonialism", in Times Literary Supplement, February 19th

Schlesinger, Philip (1987): "On National Identity: Some Conceptions and Misconceptions Criticized", in Social Science Information, vol. 26, No. 2, pp. 219-264.

Szűcs Jenő („„„): Vázlat

Weber (1987): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai, Budapest: Gazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1. kötet


[1] Ld. Schlesinger (1987).

[2] Ld. Schlesinger (1987).

[3] Ld. Gellner (1993). Gellner munkásságának kulcskérdése a modern világ értelmezéséhez kapcsolódik. Ezen belül a premodern, illetve a nem európai (elsősorban muzulmán) világnak a modernizációhoz fűződő viszonya munkásságának egyik fontos, egész életművén végighúzódó témája. Egyes (bár nem mindegyik!) tudományelméleti művét leszámítva, az erre vonatkozó kérdések nyíltan vagy burkoltan tulajdonképpen mindegyik nagyobb lélegzetű munkájában megjelennek. Egy rövidebb összefoglalóért lásd például Gellner (1991).

[4] Most nem fontos az, hogy ezek a rendszerek sokszor semmibe vesznek olyan – az amerikai és európai kultúrában kulcsfontosságú – elemeket, mint például az emberi jogok.

[5] Ld. Gellner (1993).

[6] Gellner (1993). Ford. L. J.

[7] Gellner (1993). Ford. L. J.

[8] Weber (1987), 54. old.

[9] Weber (1987), 58. old.

[10] Weber (1987), 58–59. old. Aláhúzás az eredetiben.

[11] Ld. erről Gagyi (szerk.)(1996).

[12] Gellner (1987), p. 7.

[13] Szűcs (19„„„„„„„„„), p. „